2011. április 4., hétfő

PROPAGANDA! extras


hairy gay guy

lead vocals - Robert Steijn /dj Sorry/
lead guitars - Franz Poelstra /mr. United/
lead syths - Ármin Székely-Szabó /Hermina/
lead dance - Tifani  /as herself/

hard process, we are not alone

by

réka – franz


dealing with the abstract

I am on the halfway to master video editing. Enjoy the friuts of it.

                                                                                                               irma

beyond fear and anger (by Robert Steijn)

it is very early in the morning, i arrived at the airport of Budapest almost two hours before my plane will leave to stockholm. I rehearsed propaganda with the Symptoms the last two days. I can’t see the performances themselves, because i must continue my teachings in Stockholm.

I feel a relief. The work is done, now the silence must take over.  The question was how to ask the performers a personal engagement with the actual political situation in Hungary without forcing them to say or do things, which they don’t believe as something that concerns them in their private life.

 at the other hand, when you invite silence on stage as the main character to reflect the situation, you put yourself in a difficult situation as a director. How to let the silence appear as a healing power, without imposing it towards the performers as a rigid rule, to be still and silent in between the acts.

i start to understand how this silence can work. It only works, when you accept there is no other way out of a difficult situation, than being silent, waiting, sleeping, and being intimate with yourself or with close friends.

silence is to redraw from the fight for power.

silence hits you by surprise.

silence is the ultimate surrender, to trust, that things will change slowly when you are beyond fear and anger.

i am silent, it is out of my hands.

2011. március 22., kedd

kritikai tükör | review excerpts

„Úgy érzem, megvezettek. Egy gondosan felépített stratégiával, termékként eladott előadásra váltottam jegyet, de a Propaganda! (azt játssza, hogy) harcosan elveti a propaganda hagyományos eszközeit, ellene tüntet. Amilyen frappáns a pr-ja, annyira félresikerült az előadás.
A Tünet Együttes és a holland-osztrák united sorry társulat közös munkájaként létrejött előadás elején provokatív jelenet tudatja velünk, hogy a propaganda nem más, mint patriarchális társadalmunk álló farka, mi pedig azért vagyunk, hogy a propaganda irányítóját orálisan kielégítsük, és lehetőleg közben elhiggyük, hogy mindez nekünk is jó. Még ez alatt a zavarba ejtő, ugyanakkor hatásos nyitó jelenet alatt sem gyanakszik az ember, s a Tünet Együttestől megszokott szellemes, játékos, pörgős, szórakoztatva elgondolkodtató másfél órára készül. Ezzel szemben, ami ezután jön, az maga a lassú halál.”
(Maul Ágnes, Revizor)
 „A fragmentáltság mellett a színészek manírmentes magatartása, zömmel civil jelenléte okoz zavart a nézőkben. Mindenki pont annyira szemüveges, törött kezű, fáradt és énekel hamisan, mint a hétköznapokban. A nagy ámítás, az illúzió, a „mű-vészet” ugyan elmarad, de mégse érezni a kívánt intim, beszélgetős légkört. Én gubbasztok a székemben, ők kézen állnak a dobogón, hip-hop nyikorognak a frissen mosott balettszőnyegen. Kitettségükből fakadóan fals az eredeti törekvés, nem tudják levetni a társadalmi szerepüket: előadók. Defektesek, történeteik lagymatagok, ötleteik kifulladnak, mernek unalmasak lenni, de ha pont ezt a törékenységet akarták demonstrálni, akkor vajon miért kérnek bocsánatot?”
(Szemessy Kinga, Ellenfény Online)

„Elképesztően vontatott, öntudatos manifesztum, geg, szándékos dilettantizmus, kaján humor és olvatag líra szilánkjaiból előállított kevercs. (…) Az előadás túlnyomó részében az unalmassággal, a keresgéléssel, a jelentéktelennel, a lekötni nem képessel találkozhatunk, nem szűnő meglepettséggel, mondjuk például a Tünet munkásságának ismeretében. A groteszk nem képes kiemelkedni a lényegtelenség, tempótlanság, a kevés foglalatából. (…) a kiváló Tünet Együttes, egyik legexportképesebb, remek előadások sorát jegyző előadóművészeti formációnk útkeresésében meglepő irányba tévedt. A biztató folytatásban joggal bízhatunk.”
(Halász Tamás, Kultúra.hu)

„S hogy mi sült ki mindebből? Olcsó és lagymatag semmitmondás. Provokáció mindenféle izgalom nélkül. Elvileg a Propaganda vívja harcát a Szabad Beszéddel, aki mélyen alszik a színpadon. Kiderül, hogy a testünk csupán jelmez, és a történelem egy nő, akit kihasználnak és bekebeleznek a férfiak. Néha ordítanak, néha énekelnek fülsértően, szövegeket vetítenek, miközben a néző azon gondolkodik, hogy lassan fellopózik a színpadra és felpofoz valakit. Vagy kihívja a fogyasztóvédelmet (kár, hogy művészetben nincs blöffkommandó). Eközben a Meztelen Férfi (ez most szó szerint) nedves talajon táncol gumitalpú cipőben, ami olyan hangokat jelent, mint amikor a köröm csikordul meg az üvegen. Nem csodálkoznék, ha személyesen köszönnék meg mindenkinek, aki végignézi az előadást. Nekem nem sikerült.”
(Papp Sándor Zsigmond, Népszabadság)

„Ami engem teljesen megdöbbentett, az a feldolgozott téma aktualitása. Propaganda! Célja az emberek véleményének befolyásolása, meggyőzése, leggyakrabban a politika használja.
Nem tudom, hogy ez mennyire szándékos, vagy véletlen és mennyire kapcsolódik a mai belpolitikai helyzethez, de minden esetre ha valaki párhuzamot akar vonni, akkor az nagyon könnyen megteheti. Pedig a darab rendezőpárosa egy osztrák és egy holland művész személyében külföldi származású. Nem ez az első alkotásuk, amivel politikai vonatkozású témát járnak körül. Valamint egy-egy darab létrejöttének nagyobb az átfutási ideje, minthogy azt mondhatnánk, hogy ezt a jelenlegi kormány durva propagandakommunikációja ihlette volna. De egy biztos, az időzítés eléggé telitalálatra sikeredett, ha ebből a szemszögből szeretnénk értelmezni. (…) Számomra mindenképp érdekes és eddig nem látott színházi forma a lassú színház, és nem csak a kísérletező kedvű nézőknek ajánlom. Valamint az is biztos, hogy ezentúl megpróbálom majd a lassú élet szemléletét jobban magamévá tenni. Nem telezsúfolni a napjaimat, rohanni egyik helyről a másikra, hogy még ez is beleférjen, hanem szépen megadni a módját mindennek. Ez által az átélt élmények tartalmasabbak lesznek, minőségileg többet érnek. Nem kell semmit sem elkapkodni. Sőt, igyekszem majd többet gyalogolni is, például, ha csak pár saroknyira van az úti célom.”
(Lóczi Viola, Ma mit láttam)
Verbális agresszió helyett békés párnacsata. Politikai porhintés helyett alternatív szlogenkommandó. Tekintélyelvűség helyett civil kurázsi. Utcakő helyett (szó)virág. Ilyen és ehhez hasonló ellentétpárokkal lehetne körülírni a Tünet Együttes Propaganda! című előadásának több hete zajló intenzív, látványosan marketingelt felvezető kampányát, amely a politikai közbeszéd kreatív újragondolásából fakadt. Lájkolod? - kérdezték az alkotók blogon, videón, rádióban, tévében, úton-útfélen. Van abban valami biztató, ha egy (alkotó)közösség egy nemes cél érdekében ilyen kreatívan és hatékonyan tudja mobilizálni a háttérországát.
A politikus felvezetéshez képest némileg éles kanyart vesz az előadás. A rendezésért felelős osztrák-holland művészduó, Frans Poelstra és Robert Steijn (a united sorry formáció) speciális színházat kínál speciális antennával rendelkező nézőknek - majdhogynem politikamentesen. A hazai kortárs színházi közegben is meglehetősen radikálisnak számító darab a civil létezést, a hosszú csendeket, a semmitmondónak tűnő részleteket, a szövegek elvont, privát világát, nem átélhető személyességét egy levegős, szinte üres térből tükrözteti vissza (tervező: Szirtes Attila). Néhány mikrofon, párnák, technikusi dobozok, egy monitor, a színpad fölött „szárnyasoltárszerűen" nyitott felirat, a rendezői jobbon színes párnákkal bevackolt zenész-sarok. A darab kétnyelvű, angol és magyar; nincs színházias keret, a szereplők civilen, civil ruhában civil térből lépnek be a színpadra, és megpróbálnak a lehető legtermészetesebben, civil ember módjára viselkedni. De vannak „koreografált", „játszott" részek is bőven, a rendezés e kettőt ötvözi, a gesztus markánsan konceptualista.
Az előadás nem rejti el szem elől a mellékes, az összekötő, átvezető részeket, úgymond nem szépíti meg a színházat: a játékosok képesek hosszú-hosszú másodpercekig akár a mikrofonok beállításával pepecselni. A zenét (a hangicsálást) a játszók szolgáltatják - Gőz István, Kövesdi László, Szabó Réka, Szabó-Székely Ármin, Szász Dániel, Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre -, tudás helyett belső rezonanciával, kívülről hallgatva néha kissé fülhasogatón. Történet nincs, se lineáris, se görbe, se semmilyen, csak halványan derengő kiindulási pont: „szabadbeszédet", akit Vadas Zsófia Tamara „személyesít meg" almazöld lepel alatt mikrofonba Szabó-Székely Ármin és Szabó Réka szuszogva-nyögdécselve a padlón, „megfojtja" a „propaganda", ezért a többiek fehér párnákra fektetve „felravatalozzák", s minden résztvevő „gyászbeszédet" mond felette (amely - mint minden gyászbeszéd - természetesen nem a halottról, hanem a „szónokról" szól). Így lesz a „gyászbeszédekből" privát hit- és színvallás. A beszéd, a mozgás, a színpadi létezés reflektálatlan, minden, ami történik, mellérendelő jellegű, hagyományos módon megközelíteni lehetetlen, így nézve zavaros, taszító és unalmas. Mert nem színházi sémák, hanem a felmutatás gesztusa működteti.
S bár lehet, hogy egyedül maradok vele: nem gondolnám, hogy blöff, mint ahogy nem nevezném se jó, se rossz színháznak sem. Vele kapcsolatban számomra ugyanis érvényüket vesztik a minőségi kategóriák.
Kicsit olyan az előadás, mintha az ember más tudatállapotba lépne át, vagy hipnózis alá került volna, és lebegne a nézőtéri széke fölött a félhomályban tapogatózva, esetleg egy beavatottakból álló fura közösség meditatív, rituális létezését próbálna bő nyolcvan percben kilesni. Lassú színház - ahogy az alkotók fogalmaznak, és ez olyannyira igaz, hogy a mindennapokban oly ritkán adódó relaxációs állapotnál is lassabbra, komótosabbra veszi a tempót, ez pedig könyörtelenül azzal jár, hogy a jelentéktelen dolgok felerősödnek, a részletekre erős fény vetül.
Persze minden értelemben furcsa, bizarr dolog viszontlátni a színpadon a puszta civil létezést. Színpadra helyezni azt és úgy, ami hétköznapi, civil, snassz, ergo semmitmondó. Megfigyelni üresnek látszó szöszmötöléseket, hallgatni konyhafilozófiát, szembesülni szürreális képzelgésekkel, abszurd álmokkal. Ami így, a külső szemlélő számára kitéve, azért tűnik irritálóan porhanyósnak és súlytalannak, mert nem tud hozzá személyesen kötődni. Ezek mások történetei, nem a mieink. Szimpla, kétdimenziós, a néző számára sokszor érdektelen álmok, önvallomások, érzések. Ám egyszerűsége és valóságközelsége révén különös hatása is lesz a felmutatásnak, mert az emberben öntudatlanul is feltolulnak hasonló privát élmények, vagy elkezd önmagában ezek után kutatni. És így paradoxmód mégiscsak megtörténik a szembesülés önmagunkkal, mi több elképzelhetjük, milyen is lenne az, ha mi most felállnak a helyünkről, lebattyognánk a színpadra és elmondanánk a mi privát történeteinket, álmainkat. A mi fapadosainkat. Nem utolsósorban pedig ismételten ráeszmélhet az ember arra, hogy a színház általában mennyire manipulatív, illuzionista, mű világ, hiszen a néző - szinte automatikusan - a természetes, civil létezést érzi nem színpadra illőnek, míg a „megjátszottat", a „színészkedőst" természetesnek.
Nem lesz könnyű az előadásnak megszerettetnie magát a közönséggel, az már biztos, de annyit talán elér, hogy bogarat ültet a fejekbe.
(Králl Csaba, Színház.net)
http://www.szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=35957:ueltess-bogarat&catid=13:szinhazonline&Itemid=16

“I feel let down. I thought I had bought a ticket for a performance sold as a product via carefully elaborated marketing strategy, but Propaganda is adamant about (or rather plays at) discarding the conventional tools of propaganda and protesting against it. The show is just as badly botched as the PR campaign promoting it has been strikingly effective.
The performance, born of the collaboration between The Symptoms and the Dutch-Austrian company united sorry, opens with a provocative scene that seems to tell us propaganda is nothing but the erect dick of our patriarchal society, and that we exist solely for the reason to perform fallatio on propaganda’s mastermind, hopefully convincing ourselves that we are having a good time doing it. Yet even this embarrassing if effectual opening scene fails to prepare for the rest the unsuspecting audience, who look ahead to a witty, playful, and fast-paced hour and a half of thought-provoking entertainment, as they have come to expect from The Symptoms. What they get instead this time is sheer slow agony.
(Maul Ágnes, Revizor)
http://www.revizoronline.com/hu/cikk/3085/tunet-egyuttes-united-sorry-propaganda-trafo/?cat_id=7&first=0
 “Apart from the fragmentation, what befuddles the audience here is the actors’ demeanor, which is void of any mannerism, and their mostly civilian presence on stage. Everybody seems to be just as bespectacled, injured in the hand, tired, or out of tune when she sings as in real everyday life. The grand sleight-of-hand of Art, with a capital letter, never materializes, but the apparently intended mood of intimacy that should stimulate conversation is missing in action as well. I crouch in my seat while they do a hand stand on the dais or a squeaky hip-hop routine on the freshly laundered ballet rug. It is their very exposure that gives the lie to the original intent: They are performers, who are unable to shed their social role as performers. They are flawed, with tepid stories, ideas that fall flat, and the nerve to be boring. But if this frailty is precisely what the they wanted to demonstrate, then why say sorry?
(Szemessy Kinga, Ellenfény Online)
http://www.ellenfeny.hu/attunesek/rekviem-a-partatlanokert-tunet-egyuttes

“An excruciatingly slow amalgam of a self-righteous manifesto, comedy routine, intentional dilettantism, twisted humor, and mellow lyricism…”
“Most of the show is spent with encounters with boredom, fumbling, irrelevance, and the inability to hold attention — quite surprisingly, in light of The Symptoms’ work to date. The grotesque is unable to rise above the wash of unimportance, lack of pace, and sheer inadequacy. […] One of the most export-marketable performance companies in Hungary, which boasts a track record of superb shows, The Symptoms seem to have taken an unexpected turn in its search for the way. Let us hope for a promising return.”
(Halász Tamás, Kultúra.hu)
http://kultura.hu/main.php?folderID=1174&ctag=articlelist&iid=1&articleID=310412

“So what did it all boil down? Nothing but cheap and indifferent nonsense. Provocation without a grain of excitement. It is supposed to be Propaganda waging war on Free Speech, which happens to be fast asleep on stage. We are given to understand that our bodies are costumes we wear, and that history is a woman exploited and devoured by men. As the actors by turns holler, sing deafeningly out of tune, and project pieces of text, the spectator sometimes feels an itch to sneak on stage and smack someone across the face. Or alert the consumer protection agency. (What a pity no bluff commando has been set up in the art world.) Meanwhile, the Naked Man (literally) wearing rubber-soled shoes does a dance on wet ground, making noises like a fingernail on a glass pane. I would not be surprised if they personally thanked everyone who sat through this show. I was not one of them.”
(Papp Sándor Zsigmond, Népszabadság)
http://nol.hu/kult/vajon_miert_nincs_bloffkommando_

What really shocked me was the currency of the theme treated here. Propaganda! “It is intended to persuade people and sway their opinion. A tool most often used in politics.” I don’t know to what extent this is intentional or coincidental, or how far relevant to the internal politics of the day in Hungary, but if you are looking for a comparison, it is not going to be difficult to find. This despite the fact that the directors — an Austrian-Dutch duo — are foreigners. Nor is Propaganda! their first work devoted to a subject with implications for politics. On the other hand, a show like this has a longer gestation period than would allow for the assumption that it was inspired by the heavy-handed propaganda communication of the current Hungarian cabinet. In any event, the timing was perfect if you want to look at this way. […] For me, what I could call “slow theater” definitely offers a fascinating and fresh dramatic perspective, and I recommend this example to more than just those with an adventurous spirit. And I am sure from now on I will make a more honest effort to interiorize the attitude of living life slowly. Not cramming my life stock full of errands, rushing from point A to B to make it all fit into my schedule, but taking my time doing whatever I do. This will give me more substantial, quality experiences to be had. I will stop being in a hurry. In fact, I will try to get some more walking done, especially if my destination is just a few blocks away.
(Lóczi Viola, Ma mit láttam)
http://mamitlattam.blogspot.com/2011/03/2011februar-26-2000-trafo-tunet.html 
An innocent pillow fight versus verbal aggression. An alternative slogan swat team versus political smokescreen. Civic courage versus authoritarianism. Flowers (and flourishes of speech) versus cobblestones. These are some of the dichotomies one could use to characterize the spectacular, weeks-long PR campaign that has ushered in a performance by The Symptoms, which is inspired by the effort to creatively rethink political discourse. “Are you giving it a like?,” the creative masterminds had been asking in forums of all description, including blogs, clips, radio, and television. Indeed, there is something reassuring about the ability of a creative team to mobilize their caucus for a noble cause as ingeniously and effectively as they do. However, the show itself takes a somewhat sharp turn away from this insinuated political agenda. The director duo of Frans Poelstra and Robert Steijn, called united sorry, offer a special brand of theater — to audiences equipped with special receptors. A radical piece by any standard, including that of the contemporary Hungarian stage, Propaganda! rolls out civilian existence, long silences, seemingly insignificant details, and the abstract, inaccessible privacy of texts against a backdrop of an airy, virtually empty space (designed by Szirtes Attila). A few microphones, pillows, technician’s boxes, a computer screen, a banner of text spread overhead like a triptych, and a musician’s den furnished with pillows to stage right — that is all. The performance is bilingual (English and Hungarian). There is no proscenium. The actors enter the stage from a civilian space as their civilian selves, wearing civilian clothes, and attempting to behave as naturally as possible, like ordinary human beings. Nevertheless, there is no shortage of parts that are obviously choreographed and “acted out.” This duality is a markedly conceptualist gesture on the part of the directors.
The show makes no secret of interludes that have a merely auxiliary function or one of segueing from one scene to the next. In other words, theater is not being idealized. The actors have no qualms about messing around adjusting a microphone for painfully long seconds. The music — for whatever it is worth — is supplied by the actors (Gőz István, Kövesdi László, Szabó Réka, Szabó-Székely Ármin, Szász Dániel, Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre) who, in the absence of instrumentalist proficiency, suffuse it with an inner resonance that not infrequently  comes off as piercingly out of tune for the audience outside.  There is no story as such, either linear or warped. No story of any kind, then, except for a vague point of narrative departure: “Free Speech,” impersonated by Vadas Zsófia Tamara, stretched out on the floor under an apple-green sheet moaning and puffing into a hidden microphone, is “strangled” by “Propaganda.” The others lay her body in state on white pillows, and each delivers a funeral oration over her — which, like any funeral oration, is of course less about the deceased than about the orator. This is how the funeral orations turn into private confessions and disclosures. Speech, movement, and sheer presence on the stage all go without being reflected upon. Everything that happens has a circumstantial character to it and as such remains inaccessible by any conventional approach. Viewed from this angle, it is all confused, repugnant, and plain boring. It is bcause it all obeys the gesture of demonstration instead of theatrical clichés.
I may be alone with this, but I would not call it a bluff any more than I would call it either good theater or bad theater. For me, value judgments simply do not apply to this performance.
Watching Propaganda! is a little like slipping into another state of mind altogether, or into hypnosis for that matter. It makes you feel like you are floating above the stalls groping around in the dim light, possibly eavesdropping on the contemplative, ritualistic proceedings of a strange company of initiates for a stretch of a good 80 minutes. It is slow theater, as the creators put it. So much so in fact, that the pace is even more leisurely than that of true relaxation — a state that is all-too-rare in our daily lives. This in turn inexorably entails a change in perception whereby the unimportant seems to be amplified and each detail stands out in sharp relief.
To be sure, it is in every way a bizarre and disconcerting experience to be faced with sheer civilian existence on stage — with the nerve to bring to stage whatever is truly ordinary, civilian, banal, and therefore utterly meaningless; to observe apparently senseless fumbling, listen to kitchen philosophy, and be confronted by surrealistic fantasies and absurd dreams. Presented to the spectator looking in from the outside, all this comes off as annoyingly crumbly and facile, because he is unable to make any connection on a personal level. These are other people’s stories, not our own. They are simplistic, two-dimensional dreams, confessions, and feelings that often fail to hold any interest for the audience. Yet the very simplicity and realistic candor endows the gesture of demonstration with an uncanny effect as it forces you to unwittingly observe similar experiences of your own well up inside you, or to search for such experiences within. Paradoxically, thus, the performance does manage to force  a confrontation with the self. Moreover, it makes you imagine what it would be like to rise from your seat, lurch onto the stage, and tell your own private story or dream. Your own bare-bones experience. Last but not least, the play may make you realize once again how manipulative, illusory, and artificial theater is, precisely because you feel that natural, civilian existence is out of place on stage, where only what is acted out or “feigned” can pass as being natural.
This is not a performance that will find it easy to endear itself to audiences. This much is for certain. Yet it may well succeed in planting a few ideas in people’s heads.
(Králl Csaba, Színház.net)
http://www.szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=35957:ueltess-bogarat&catid=13:szinhazonline&Itemid=16
 

2011. március 20., vasárnap

2011. március 7., hétfő

PROPAGANDA! nap a Trafóban | Borgos Anna írása

Február 26-án tematikus napot szerveztünk a Trafóban. Különböző területekről hívtunk meg vendégeket, hogy közösen járjuk körül a kérdést: lehetséges-e olyan propaganda, amiben hinni akarunk, és ha igen, milyen lenne az?
Az alábbiakban Borgos Anna pszichológus-irodalomtörténész-genderkutató írását olvashatjátok:

A „propaganda” a melegség témáján belül különösen kényes és indulatokkal terhelt hívószó. A téma megjelenése, vizualizálása, úgy tűnik, önmagában provokatív gesztus. Ennek okai mélyre nyúlnak.

„Reklámozható-e” a melegség?

Idén is fellángolt az esedékes vita a melegfelvonulásról – ha nem is a tényéről, de arról, mely útvonalakon haladhat, hová érkezhet. Andrássy út, Erzsébet tér mehet, Kossuth tér már nem. A szimbolikus terek elfoglalásának jelentőségét résztvevők és felügyelők egyaránt érzékelik, még ha utóbbiak forgalmi akadályokra hivatkoznak is. A menet célja márpedig éppen az, hogy „akadályozza a forgalmat”. Tartalma, hangulata mellett formája és topográfiája is kardinális kérdés.

A szexuális kisebbségeknek két sajátosságuk van a kisebbségi csoportok között. Az egyik, hogy – szemben köz- és magánhiedelmekkel –, a dolog nem látszik. Sajnos, hálistennek – nézőpont (és társadalmi klíma) kérdése. Innen a láthatatlanság-láthatóság problémája. Megvéd, de meg is szüntet. A felvonulás szimbolikusan ennek a szükségszerű beolvadásnak a radikális feloldására törekszik: néhány órára látszódni, nagyon is, harsányan, „túlságosan”. Ezért kellemetlen látvány sokaknak, ezért övezi akkora elutasítás még a legkonszolidáltabb és halkabb menetet is, nemhogy a feltűnőbb elemeit. Ezért kész bármikor a frusztrált tömeg megdobálni, a hatalom betiltani, de legalábbis minél láthatatlanabbá tenni.

Ezzel függ össze a másik sajátosság: a szexualitáshoz kapcsolódik, azaz valami nagyon primér és személyes élményhez, s ez rendkívül érzékennyé, ellenállásokkal terhessé teszi érintettek és kívülállók számára egyaránt (lásd a „természetességgel”, a „kiskorúak védelmével” a „melegség reklámozásával” kapcsolatos retorikát). Innen a magánügy-közügy kérdésköre. „Engem nem zavar, amíg a négy fal között csinálják.” Mit? Az egymásra nézést? A melegmozgalmat? Hiszen senki nem akarja a szexuális életét az utcára vinni, pláne nem „propagálni”. Az érzelemkifejezés bizonyos foka, a partnerről (vagy hiányáról) való beszéd viszont természetes része a (hetero)normáknak. Ha pedig emberi jogi kérdésként tekintünk a melegségre, az végképp túlmutat a szexuális preferenciákon. A homofóbia nem magánügy. A felvonulás, a „pride march” („de hát mire büszkék…?”) erre hívja fel a figyelmet, ugyanakkor (ha hagyják), megpróbál néhány órára felszabadultan és biztonságban megmutatkozni. Ezen a szinten párhuzamba állítható bármely más kisebbség megszólalásával, érdekképviseletével; mondhatni, lényegtelen, hogy a megkülönböztetés alapja történetesen a szexualitás, még ha ez az identitás tartalmát (meg az előítéletek jellegét) persze nagyon is érinti. Az erre épülő intézmények is túlmutatnak a magánszférán. Magán- és közügy egybefonódásának tanúi lehetünk például az anyakönyvvezetőnél – aki 2009 júliusa óta (ki tudja, meddig) újszerű köszöntőbeszédeket is fogalmaz.


On 26th February we organized a discussion in Trafo. We invited guests from different fields to find answers together with them to the question: is there a propaganda we want to believe in and if so, how it should be?
Below a text by Anna Borgos, psychologue-literary critic-gender researcher:

Propaganda is a sensitive buzzword that is likely to incite violent emotions, particularly when used in the context of gay issues. In fact, the very display of homosexuality seems to be a provocative gesture for a number of deeply rooted reasons.

But can homosexuality really be “promoted?”

This past year, the usual debate erupted around the Gay Pride Parade in Budapest — if not about the fact itself but about possible routes and destinations. Andrássy Avenue and Erzsébet Square were OK, but Kossuth Square was declared off limits. Apparently, the significance of occupying symbolic spaces is recognized not only by Parade participants but by law enforcement as well, even if the officially cited reason is the obstruction of traffic. Pertinently, the point of such a parade is precisely to “obstruct regular traffic.” Its form of appearance and topography are just as critical as its purport and general mood.

Among the various minority groups, sexual minorities are distinguished by two features. First — contrary to a publicly and privately held misconception — alternative sexual orientation is not necessarily visible to the naked eye. Whether this is to be welcomed or lamented is a matter of perspective (and social climate). Hence the problematic of invisibility and public display. Being hidden equals protection but also disappearance. It is this inevitable blending in that a gay parade seeks to symbolically counter by putting difference on display, if only for a few hours. Often intentionally conspicuous and excessive, this display will be offensive to many. In fact, even the most restrained and self-effacing gay parades tend to elicit repulsion. This is why a gay parade will always remain something that frustrated crowds will want to throw things at, and the powers that be will want to ban or at least render as invisible as possible.

The second distinctive feature is related to the first. It is the quality of being linked to sexuality, a primal and intimate experience, which makes the issue extremely sensitive and loaded with reluctance, for those involved as well as for outsiders. A case in point is the rhetoric that invokes “naturalness” and the “protection of minors” in an attempt to fight what they call “the promotion of homosexuality.” This is at the root of the in public/in private conflict. “I don’t care as long as they do it behind their walls.” Do what? Look at each other? Or the gay movement itself? Nobody wants to take their sexual life to the street, let alone “promote” it. However, a certain degree of expressing emotions and discoursing about one’s partner (or the absence thereof) forms a “natural” part of generally accepted (heterosexual) norms. And if you regard homosexuality as a human rights issue, the question is no longer that of sheer sexual preference. Homophobia is not a private affair. This is what a “pride march” highlights — “What exactly are they proud of?”, many ask — while enabling participants  to show themselves in public as they are, safely and freely, no matter how briefly. In this sense, a gay parade is not unlike an utterance or representation by any other minority. In fact, it makes no difference that the discrimination here is based on sexual orientation, even though this clearly has an impact on the substance of the identities and the nature of prejudices involved. The issue has infiltrated public institutions, demonstrating that more than just private discretion is at stake. For instance, the mingling of public and private affairs has been in evidence at several registry offices, where the officials have composed novel welcome addresses since July 2009. Who knows how long they will carry on?

Translated by Peter Lengyel

2011. március 1., kedd

Robert on PROPAGANDA! - 1st part | Robert értékelése - 1. rész

We just finished a very emotional premiere of the piece, PROPAGANDA!, by showing it three times in Trafo. Especially the first evening, the reactions were very aggressive. There was hardly any applause, people didn't want to talk with me anymore after the performance and we got some very aggressive negative reviews. Fortunately there were also positive reactions, by people who were touched, although they didn't know what the piece was about, and by people who found it highly political what we did. They could relate our performance with the current political situation and they discussed our reflections on how to protect ourselves against the current propaganda.
I am still quite in shock about what happened. Some people felt insulted by what they saw, as if we wanted to destroy something, which they believed in. They considered our deconstruction of the tools of propaganda by taking away the seductive surface of the theatrical illusion not as a political statement, but as a provocation towards a public that is interested in this kind of illusionistic theatre.
When I would have performed it myself, perhaps I even could enjoy such reactions, as a consequence of my work, but now in the position of a guest director, I felt myself in an awkward situation. Had I lead the performers of the Symptoms in a direction, they didn't want to be in? I didn't allow them to dance, act and entertain in a way they always did, and now the critics were saying that what they were doing instead, was really nothing.
What did provoke such strong reactions? Is it the refusal to identify with the situation in which propaganda kills free speech, and we must listen to all the personal speeches in front of a mike at her funeral. Was it the fact that I consider propaganda as something masculine and free speech as something female. Or was it just the effect of looking into the silence, looking to moments in which nothing happened on stage, and the audience-members had to look inside themselves. How does it come that some people call it funny and witty, while others accuse me, that we take everything too serious.
By taking the applause at the end, I had to laugh when I felt so much anger in the space against us, as if we had dome something wrong to them. And the only thing I tried to do, was to show how we could be as honest as possible on stage about our own positions towards the item of propaganda. I discovered for myself, that I only can reach this kind of honesty, when I let go of my fears or my own sentiments- like victimizing yourself.
Now with a little distance, I am quite happy with what happened, because it doesn't make only clear how I want to look at the things, but it reveals also what the angry audience wants to see in theatre. So here, the clash starts what we want to propagate on stage... (to be continued) 

Végetért a PROPAGANDA! érzelmileg túlfűtött bemutatója, az előadást háromszor játszottuk a Trafóban. Különösen az első este értek agresszív reakciók. Alig volt taps, az emberek nem akartak velem szóba állni előadás után, és néhány elutasító kritika is megjelent a darabról. Szerencsére kaptunk pozitív visszajelzéseket is, olyanoktól, akiket megérintett az előadás, még ha nem is tudták, miről szól, és olyanoktól, akik nagyon politikusnak találták, amit csináltunk. Az előadást össze tudták kapcsolni a jelenlegi politikai helyzettel és reflektáltak az általunk megfogalmazott gondolatokra azzal kapcsolatban, hogy hogyan védekezzünk a jelenlegi propagandával szemben.
Még mindig sokkolnak a történtek. Néhányan kifejezetten személyük elleni támadásként élték meg a látottakat, mintha le akartunk volna rombolni valamit, amiben hisznek. Amikor úgy dekonstruáltuk a propaganda eszközeit, hogy a színházi illúziót megfosztottuk csábító felszínétől, akkor azt nem politikai állításként értelmezték, hanem a közönséggel szembeni provokációként. Egy olyan közönséggel szemben, akiket az ilyesfajta illuzionista színház érdekel.
Ha én magam szerepeltem volna benne, talán még élveztem is volna ezeket a reakciókat mint munkám velejáróit, de vendégrendezőként kellemetlen helyzetben éreztem magam. Olyan irányba vezettem volna a Tünet Együttes tagjait, amit ők nem akartak? Nem engedtem meg nekik, hogy úgy táncoljanak, színészkedjenek és szórakoztassanak, ahogy mindig is szoktak, és most a kritikusok azt vetik a szememre, hogy amit ehelyett csinálnak, az semmi.
Mi váltotta ki ezeket a heves reakciókat? Az elutasítás azzal a helyzettel szemben, hogy Propaganda megöli Szabad Beszédet és nekünk meg kell hallgatnunk a szereplők beszédeit, melyeket a temetési szertartásán egyenként elmondanak a mikrofonállvány előtt? Vagy az a tény, hogy én a Propagandát valamiféle férfias dolognak fogom fel, a Szabad Beszédet pedig nőiesnek? Vagy mindezt csak a csendbe-nézés váltja ki, azok a pillanatok, amikor nem történik semmi a színpadon, és a nézőknek önmagukkal kell szembesülniük? Hogyan lehet, hogy egyesek humorosnak és szellemesnek tartják az előadást, míg mások azzal vádolnak, hogy mindent túl komolyan veszünk.
A végén a tapsnál nevetnem kellett, amikor éreztem, milyen düh feszül nekünk a térben, mintha valami rosszat tettünk volna a közönséggel. Pedig csak azt próbáltam megmutatni, hogyan képviselhetjük a lehető legőszintébben a propaganda témájával kapcsolatos álláspontunkat a színpadon. Felfedeztem, hogy csak akkor érhetem el ezt az őszinteséget, ha megszabadulok félelmeimtől és érzelmeimtől – például attól, hogy áldozatként lássam önmagam.
Most, egy kis idő elteltével, boldog vagyok a történtek miatt, mert ezáltal nemcsak az válik világossá számomra, hogy én hogyan akarok a dolgokra tekinteni, hanem az is, hogy a dühös közönség mit vár el a színháztól. És itt nyílik meg a szakadék azzal kapcsolatban, hogy mit akarunk a színpadon propagálni. (folytatás következik)

2011. február 24., csütörtök

2011. február 15., kedd

Szócsata helyett párnacsatát! flash mob a Deák téren

Február 18-án, pénteken 16 órakor a Deák téren gyöngéd háborút indítunk a verbális agresszió ellen. Várunk mindenkit, aki tenni szeretne a közbeszéd megváltoztatásáért, az egymásra-figyelésért, az egyén propagandagépezetből való felszabadításáért. A kölcsönös arculcsapások, a cinikus és erőszakos kommunikáció helyett egymás nyitottabb érzékelésére hívunk, közös csendteremtésre rendelet nélkül.
Álmodjuk meg nyitott szemmel azt, amiben valóban hinni akarunk.

Hozd magaddal legpuhább párnád, és ha van személyes jelmondatod, amit másokkal is megosztanál, akkor írd fel rá! A szlogenkommandó felhívására beküldött személyes jelmondatokat is viszontláthatjátok az akción.

On 18th February at 4pm we will go for a tender fight against verbal agression. At Deák Square we await everyone, who wants to change public discourse and to counterattack the machinery of propaganda by listening to each other. Instead of slapping with words to each other’s faces in an agressive and cynical way, we want to fight with the intimacy of a pillow talk. We want to open all our senses for each other. We want silence, but not for order.
Let’s dream with open eyes of what we want to belive in!

Come and bring your most tender cushion with you. If you have a personal slogan to share with the others, put it also on the cushion!

2011. február 13., vasárnap

We must...

We must...

To protect us from the manipulation of propaganda, we must awaken the poet in our hearts, in our limbs, organs, brain. We must become subversive in our way of thinking, in our senses even in our breathing. Because we must breathe out the normal life we live, effected by power games, and an ocean of slogans. We must learn to breath in a still unknown life as a kind of dreaming with open eyes, yes, we must learn to communicate with the mystery of poetry, with the silences between the lines , between the words. These silent moments, these empty spaces will become the breeding places of our rebellion. We must consider silence not longer as a voice that can't be heard. But silence as a place where the seed of resistance will become a starting flower. Silence can't be censored by propaganda when we carry it inside. The best poetry works as an oracle, in its mystery we discover ourselves by questioning why we appreciate it. We will become alert, creative in our mind, and not longer a victim of propaganda, which only stimulates our sentiment.

So when propaganda attacks free speech, poetry will save us. 


Tennünk kell...

Ahhoz, hogy megvédjük magunkat a propaganda manipulációjával szemben, fel kell ébresztenünk a szívünkben, a végtagjainkban, a szerveinkben és az agyunkban szunnyadó költőt. Felforgatóvá kell válnunk gondolkodásunkban, érzékelésünkben, még légzésünkben is. Ki kell lélegeznünk magunkból a hatalmi játszmák befolyásolta hétköznapi életet és a szlogenek tengerét. Meg kell tanulnunk lélegezni ebben az új, ismeretlen életben, mintha nyitott szemmel álmodnánk, igen, meg kell tanulnunk párbeszédbe lépni a költészet rejtélyével, a sorok és szavak közötti csendekkel. Ezekből a csendes pillanatokból, ezekből az üres terekből sarjad lázadásunk. A csend nem elfojtott hang.  A csend egy olyan hely, ahol az ellenállás csírái szárba szökkenhetnek. A csendet, melyet magunkban hordozunk, nem cenzúrázhat semmilyen propaganda. Az igazi költészet olyan, mint egy jóslat, melynek rejtélyeiben magunkra ismerünk, ha rájövünk, miért kedves nekünk.
Kreatív és ugrásra kész elmével képesek leszünk ellenállni a propagandának, mely érzelmeinket akarja meghódítani. 

Amikor tehát a propaganda a szólásszabadságra tör, a költészet fog megmenteni minket.

_______________________________________________________________________

2011. február 10., csütörtök

És a győztes...

Megtörtént a lájkszámlálás, a PROPAGANDA! szlogenkommandó győztese: Te értem, én érted! Én értem. Te érted? 26 szavazattal Propagandisztikus gratuláció!
Dobogósok még: Und meg a banánt! Inkább pezsegj! Mezítláb! Csodaország létezik! Nekik és mindenki másnak is gratulálunk, és köszönjük.

2011. február 9., szerda

Próbanapló 1.0

CSENDÉLET RENDELETRE

Robert néhány évvel ezelőtt nagyon fáradt volt. És egyszerű alvással nem tudott ezen segíteni. Úgy érezte, meg fog halni. Elment egy sámánhoz, aki megtanította rá, hogy a kilégzés halált jelent, a belégzés életet, és hogy ő csak kifelé lélegez. Ezért a fáradtság. Be is kell lélegeznie. Robert beszívta a levegőt és álomba merült. Álmában egy szarvast látott, hatalmas, agancsos állatot. Ez a te állatod, mondta neki a sámán, és valóban, a szarvas azóta is kíséri Robertet. Megjelenik az álmaiban és időnként a színházában is.
Robert azóta kifejlesztett egy gyakorlatot, amely a meditáció és az alvás közti átmenet. Mindenki lefekszik egy égő gyertyával a sötét teremben, párnára hajtja a fejét és betakarózik egy pokróccal, mintha csak alvásra készülődne. Ezután vizsgálat következik: figyelem a testre, a tudatra, legfőképp a gerincre, az elalvás előtti állapotra. Egy vagy két órán keresztül. Kéznél van papír és toll is, ha előjönne valami közölni vagy megjegyezni való gondolat.

(…) Tettem, hogy 23 éves fehér, férfi vagyok.
A társadalom hasznos tagja.
Nem vagyok magánnyugdíj.
Az élet nem biztosítás.
Lárválcám mögött farkas torok és vakság.
Szürkületkor besötétül a világ.
Előjönnek a szörnyek és csevegni kezdenek szex után.
Fáradtan pihegnek, felhorzsolt nemiszervekkel.
Nem kell tettetned.
Tudjuk, hogy álca vagy.
Egy horzsolás a világ szeméremtestén. (…)

A darab első részének, Szabad Beszéd (Free Speech) temetési szertartásának megvan a struktúrája. Most a második részt kezdjük közelíteni. Elkezdhetnek összeérni a Frans egyhetes ittléte alatt kialakult jelenkezdemények az eddigiekkel.
Ma egy indiai gurunő, Amma kapcsán újra arról beszéltünk, hogy az anyaság érzését kell felkelteni magunkban és másokban is. 



2011. február 8., kedd

Mássz fel! | Climb up!


2011. február 4., péntek

Elkezdődött a PROPAGANDA! szlogenkommandójának következő bevetése: INDUL A SZLOGENSZAVAZÁS! Február 10-ig szavazhatsz a beérkezett személyes szlogenekre a Tünet Együttes Facebook oldalán.

Fotó: Járdány Bence, grafika: Laki Eszter

2011. január 31., hétfő

"... [T]his became a part of contemporary political science, the founder of the modern field of communications, one of the leading american political scientists, Harold Laswell he explained a couple of years after this in the early 1930's that should no succumb to what he called democratic dogmatisms about men being the best judges of their own interests, because they're not, they're not the best judges of their own interests, WE'RE the best judges of their interests and we have to therefore just out of ordinary morality make sure that they don't have an opportunity to opt to act on the basis of their misjudgements and the way we nowadays in whats nowadays called a totalitarian state/military state or something, it's easy you just hold a bludgeon over their heads and if they get out of line you just smash them over the head, but as societies become more free and democratic you lose that capacity and therefore you have to turn to the techniques of propaganda.
The logic is clear -- propaganda is to a democracy what the bludgeon is to a totalitarian state and that's wise and good because again the common interests elude the bewildered herd, they cant figure them out. The public relations industry not only took this ideology on very explicitly but also acted on it, that's a huge industry, spending hundreds of..by now probably on the order of a billion dollars a year on it or something and its committment all along was to controlling the public mind."
Noam Chomsky interviewed by unidentified interviewer, January, 1992

_________________________________________________________________________________


Hajas Tibor Öndivatbemutató című, az utcán forgatott filmjében hétköznapi emberek állnak a kamera elé, és próbálják önmagukat adni, bár láthatóan a kamera látványa viselkedésre ösztönzi őket. Pózolnak, cigarettáznak, modellt állnak – önmaguk modelljét, de mégiscsak modellt. A hangsávon Hajas három művésztársa, Molnár Gergely, Najmányi László és Erdély Miklós sorolják az utasításokat: „Most induljon el… jöhet még közelebb… állj, ott jó.” „Álljon meg, nézzen felénk. Viselkedjen úgy, hogy nem tudja, potenciálisan hány emberrel néz farkasszemet stb.”
A film nézője a kép- és a hangsáv közti eltéréseket, feszültségeket figyeli, értelmezi, próbálja megszüntetni, vagy akár humorosnak találva élvezi azokat. Ez a divergencia a nézőnek szóló implicit felszólítás, így minden felszólítás és minden kép újabb és újabb feladatot ad, mondhatni ez a feladat, illetve ennek a feladatnak a teljesítése a szóba jöhető „engedelmeskedés” valódi szintje, a „beállás a képbe”: „Valósítsa meg a saját magáról alkotott képét.”

----
 Self Fashion Show (1976) is a short film by the Hungarian artist, poet and performer Tibor Hajas, one of Hungary's most important artists in the 70s. In the film Hajas explores the relationship between the way people represent themselves and the power of narration and commentary. On a busy square, he asked passersby to look into his camera for one minute in a pose of their own choosing, to present themselves as “models of their own fates.” Meanwhile a voice-over gives them instructions and evaluates their performance. The work is an experimental setting exploring the gap between the way people see themselves and how they are perceived by others: a process that structures all representations of self.

2011. január 30., vasárnap

Leszbikus masszázs, bögrezene, interjú ujjakkal... csak egy átlagos PROPAGANDA! próba
Lesbian massage, jar music, interview with fingers... just a simple PROPAGANDA! rehearsal

Kiraktuk magunkat...

Keressétek a PROPAGANDA! kirakatot a Deák téri metróaluljáróban.

2011. január 29., szombat