„Úgy érzem, megvezettek. Egy gondosan felépített stratégiával, termékként eladott előadásra váltottam jegyet, de a Propaganda! (azt játssza, hogy) harcosan elveti a propaganda hagyományos eszközeit, ellene tüntet. Amilyen frappáns a pr-ja, annyira félresikerült az előadás.
A Tünet Együttes és a holland-osztrák united sorry társulat közös munkájaként létrejött előadás elején provokatív jelenet tudatja velünk, hogy a propaganda nem más, mint patriarchális társadalmunk álló farka, mi pedig azért vagyunk, hogy a propaganda irányítóját orálisan kielégítsük, és lehetőleg közben elhiggyük, hogy mindez nekünk is jó. Még ez alatt a zavarba ejtő, ugyanakkor hatásos nyitó jelenet alatt sem gyanakszik az ember, s a Tünet Együttestől megszokott szellemes, játékos, pörgős, szórakoztatva elgondolkodtató másfél órára készül. Ezzel szemben, ami ezután jön, az maga a lassú halál.”
(Maul Ágnes, Revizor)
„A fragmentáltság mellett a színészek manírmentes magatartása, zömmel civil jelenléte okoz zavart a nézőkben. Mindenki pont annyira szemüveges, törött kezű, fáradt és énekel hamisan, mint a hétköznapokban. A nagy ámítás, az illúzió, a „mű-vészet” ugyan elmarad, de mégse érezni a kívánt intim, beszélgetős légkört. Én gubbasztok a székemben, ők kézen állnak a dobogón, hip-hop nyikorognak a frissen mosott balettszőnyegen. Kitettségükből fakadóan fals az eredeti törekvés, nem tudják levetni a társadalmi szerepüket: előadók. Defektesek, történeteik lagymatagok, ötleteik kifulladnak, mernek unalmasak lenni, de ha pont ezt a törékenységet akarták demonstrálni, akkor vajon miért kérnek bocsánatot?”
(Szemessy Kinga, Ellenfény Online)
„Elképesztően vontatott, öntudatos manifesztum, geg, szándékos dilettantizmus, kaján humor és olvatag líra szilánkjaiból előállított kevercs. (…) Az előadás túlnyomó részében az unalmassággal, a keresgéléssel, a jelentéktelennel, a lekötni nem képessel találkozhatunk, nem szűnő meglepettséggel, mondjuk például a Tünet munkásságának ismeretében. A groteszk nem képes kiemelkedni a lényegtelenség, tempótlanság, a kevés foglalatából. (…) a kiváló Tünet Együttes, egyik legexportképesebb, remek előadások sorát jegyző előadóművészeti formációnk útkeresésében meglepő irányba tévedt. A biztató folytatásban joggal bízhatunk.”
(Halász Tamás, Kultúra.hu)
„S hogy mi sült ki mindebből? Olcsó és lagymatag semmitmondás. Provokáció mindenféle izgalom nélkül. Elvileg a Propaganda vívja harcát a Szabad Beszéddel, aki mélyen alszik a színpadon. Kiderül, hogy a testünk csupán jelmez, és a történelem egy nő, akit kihasználnak és bekebeleznek a férfiak. Néha ordítanak, néha énekelnek fülsértően, szövegeket vetítenek, miközben a néző azon gondolkodik, hogy lassan fellopózik a színpadra és felpofoz valakit. Vagy kihívja a fogyasztóvédelmet (kár, hogy művészetben nincs blöffkommandó). Eközben a Meztelen Férfi (ez most szó szerint) nedves talajon táncol gumitalpú cipőben, ami olyan hangokat jelent, mint amikor a köröm csikordul meg az üvegen. Nem csodálkoznék, ha személyesen köszönnék meg mindenkinek, aki végignézi az előadást. Nekem nem sikerült.”
(Papp Sándor Zsigmond, Népszabadság)
„Ami engem teljesen megdöbbentett, az a feldolgozott téma aktualitása. Propaganda! Célja az emberek véleményének befolyásolása, meggyőzése, leggyakrabban a politika használja.
Nem tudom, hogy ez mennyire szándékos, vagy véletlen és mennyire kapcsolódik a mai belpolitikai helyzethez, de minden esetre ha valaki párhuzamot akar vonni, akkor az nagyon könnyen megteheti. Pedig a darab rendezőpárosa egy osztrák és egy holland művész személyében külföldi származású. Nem ez az első alkotásuk, amivel politikai vonatkozású témát járnak körül. Valamint egy-egy darab létrejöttének nagyobb az átfutási ideje, minthogy azt mondhatnánk, hogy ezt a jelenlegi kormány durva propagandakommunikációja ihlette volna. De egy biztos, az időzítés eléggé telitalálatra sikeredett, ha ebből a szemszögből szeretnénk értelmezni. (…) Számomra mindenképp érdekes és eddig nem látott színházi forma a lassú színház, és nem csak a kísérletező kedvű nézőknek ajánlom. Valamint az is biztos, hogy ezentúl megpróbálom majd a lassú élet szemléletét jobban magamévá tenni. Nem telezsúfolni a napjaimat, rohanni egyik helyről a másikra, hogy még ez is beleférjen, hanem szépen megadni a módját mindennek. Ez által az átélt élmények tartalmasabbak lesznek, minőségileg többet érnek. Nem kell semmit sem elkapkodni. Sőt, igyekszem majd többet gyalogolni is, például, ha csak pár saroknyira van az úti célom.”
(Lóczi Viola, Ma mit láttam)
Verbális agresszió helyett békés párnacsata. Politikai porhintés helyett alternatív szlogenkommandó. Tekintélyelvűség helyett civil kurázsi. Utcakő helyett (szó)virág. Ilyen és ehhez hasonló ellentétpárokkal lehetne körülírni a Tünet Együttes Propaganda! című előadásának több hete zajló intenzív, látványosan marketingelt felvezető kampányát, amely a politikai közbeszéd kreatív újragondolásából fakadt. Lájkolod? - kérdezték az alkotók blogon, videón, rádióban, tévében, úton-útfélen. Van abban valami biztató, ha egy (alkotó)közösség egy nemes cél érdekében ilyen kreatívan és hatékonyan tudja mobilizálni a háttérországát.
A politikus felvezetéshez képest némileg éles kanyart vesz az előadás. A rendezésért felelős osztrák-holland művészduó, Frans Poelstra és Robert Steijn (a united sorry formáció) speciális színházat kínál speciális antennával rendelkező nézőknek - majdhogynem politikamentesen. A hazai kortárs színházi közegben is meglehetősen radikálisnak számító darab a civil létezést, a hosszú csendeket, a semmitmondónak tűnő részleteket, a szövegek elvont, privát világát, nem átélhető személyességét egy levegős, szinte üres térből tükrözteti vissza (tervező: Szirtes Attila). Néhány mikrofon, párnák, technikusi dobozok, egy monitor, a színpad fölött „szárnyasoltárszerűen" nyitott felirat, a rendezői jobbon színes párnákkal bevackolt zenész-sarok. A darab kétnyelvű, angol és magyar; nincs színházias keret, a szereplők civilen, civil ruhában civil térből lépnek be a színpadra, és megpróbálnak a lehető legtermészetesebben, civil ember módjára viselkedni. De vannak „koreografált", „játszott" részek is bőven, a rendezés e kettőt ötvözi, a gesztus markánsan konceptualista.
Az előadás nem rejti el szem elől a mellékes, az összekötő, átvezető részeket, úgymond nem szépíti meg a színházat: a játékosok képesek hosszú-hosszú másodpercekig akár a mikrofonok beállításával pepecselni. A zenét (a hangicsálást) a játszók szolgáltatják - Gőz István, Kövesdi László, Szabó Réka, Szabó-Székely Ármin, Szász Dániel, Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre -, tudás helyett belső rezonanciával, kívülről hallgatva néha kissé fülhasogatón. Történet nincs, se lineáris, se görbe, se semmilyen, csak halványan derengő kiindulási pont: „szabadbeszédet", akit Vadas Zsófia Tamara „személyesít meg" almazöld lepel alatt mikrofonba Szabó-Székely Ármin és Szabó Réka szuszogva-nyögdécselve a padlón, „megfojtja" a „propaganda", ezért a többiek fehér párnákra fektetve „felravatalozzák", s minden résztvevő „gyászbeszédet" mond felette (amely - mint minden gyászbeszéd - természetesen nem a halottról, hanem a „szónokról" szól). Így lesz a „gyászbeszédekből" privát hit- és színvallás. A beszéd, a mozgás, a színpadi létezés reflektálatlan, minden, ami történik, mellérendelő jellegű, hagyományos módon megközelíteni lehetetlen, így nézve zavaros, taszító és unalmas. Mert nem színházi sémák, hanem a felmutatás gesztusa működteti.
S bár lehet, hogy egyedül maradok vele: nem gondolnám, hogy blöff, mint ahogy nem nevezném se jó, se rossz színháznak sem. Vele kapcsolatban számomra ugyanis érvényüket vesztik a minőségi kategóriák.
Kicsit olyan az előadás, mintha az ember más tudatállapotba lépne át, vagy hipnózis alá került volna, és lebegne a nézőtéri széke fölött a félhomályban tapogatózva, esetleg egy beavatottakból álló fura közösség meditatív, rituális létezését próbálna bő nyolcvan percben kilesni. Lassú színház - ahogy az alkotók fogalmaznak, és ez olyannyira igaz, hogy a mindennapokban oly ritkán adódó relaxációs állapotnál is lassabbra, komótosabbra veszi a tempót, ez pedig könyörtelenül azzal jár, hogy a jelentéktelen dolgok felerősödnek, a részletekre erős fény vetül.
Persze minden értelemben furcsa, bizarr dolog viszontlátni a színpadon a puszta civil létezést. Színpadra helyezni azt és úgy, ami hétköznapi, civil, snassz, ergo semmitmondó. Megfigyelni üresnek látszó szöszmötöléseket, hallgatni konyhafilozófiát, szembesülni szürreális képzelgésekkel, abszurd álmokkal. Ami így, a külső szemlélő számára kitéve, azért tűnik irritálóan porhanyósnak és súlytalannak, mert nem tud hozzá személyesen kötődni. Ezek mások történetei, nem a mieink. Szimpla, kétdimenziós, a néző számára sokszor érdektelen álmok, önvallomások, érzések. Ám egyszerűsége és valóságközelsége révén különös hatása is lesz a felmutatásnak, mert az emberben öntudatlanul is feltolulnak hasonló privát élmények, vagy elkezd önmagában ezek után kutatni. És így paradoxmód mégiscsak megtörténik a szembesülés önmagunkkal, mi több elképzelhetjük, milyen is lenne az, ha mi most felállnak a helyünkről, lebattyognánk a színpadra és elmondanánk a mi privát történeteinket, álmainkat. A mi fapadosainkat. Nem utolsósorban pedig ismételten ráeszmélhet az ember arra, hogy a színház általában mennyire manipulatív, illuzionista, mű világ, hiszen a néző - szinte automatikusan - a természetes, civil létezést érzi nem színpadra illőnek, míg a „megjátszottat", a „színészkedőst" természetesnek.
Nem lesz könnyű az előadásnak megszerettetnie magát a közönséggel, az már biztos, de annyit talán elér, hogy bogarat ültet a fejekbe.
(Králl Csaba, Színház.net)
http://www.szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=35957:ueltess-bogarat&catid=13:szinhazonline&Itemid=16
“I feel let down. I thought I had bought a ticket for a performance sold as a product via carefully elaborated marketing strategy, but Propaganda is adamant about (or rather plays at) discarding the conventional tools of propaganda and protesting against it. The show is just as badly botched as the PR campaign promoting it has been strikingly effective.
The performance, born of the collaboration between The Symptoms and the Dutch-Austrian company united sorry, opens with a provocative scene that seems to tell us propaganda is nothing but the erect dick of our patriarchal society, and that we exist solely for the reason to perform fallatio on propaganda’s mastermind, hopefully convincing ourselves that we are having a good time doing it. Yet even this embarrassing if effectual opening scene fails to prepare for the rest the unsuspecting audience, who look ahead to a witty, playful, and fast-paced hour and a half of thought-provoking entertainment, as they have come to expect from The Symptoms. What they get instead this time is sheer slow agony.
(Maul Ágnes, Revizor)
http://www.revizoronline.com/hu/cikk/3085/tunet-egyuttes-united-sorry-propaganda-trafo/?cat_id=7&first=0 
“Apart from the fragmentation, what befuddles the audience here is the actors’ demeanor, which is void of any mannerism, and their mostly civilian presence on stage. Everybody seems to be just as bespectacled, injured in the hand, tired, or out of tune when she sings as in real everyday life. The grand sleight-of-hand of Art, with a capital letter, never materializes, but the apparently intended mood of intimacy that should stimulate conversation is missing in action as well. I crouch in my seat while they do a hand stand on the dais or a squeaky hip-hop routine on the freshly laundered ballet rug. It is their very exposure that gives the lie to the original intent: They are performers, who are unable to shed their social role as performers. They are flawed, with tepid stories, ideas that fall flat, and the nerve to be boring. But if this frailty is precisely what the they wanted to demonstrate, then why say sorry?
(Szemessy Kinga, Ellenfény Online)
http://www.ellenfeny.hu/attunesek/rekviem-a-partatlanokert-tunet-egyuttes
“An excruciatingly slow amalgam of a self-righteous manifesto, comedy routine, intentional dilettantism, twisted humor, and mellow lyricism…”
“Most of the show is spent with encounters with boredom, fumbling, irrelevance, and the inability to hold attention — quite surprisingly, in light of The Symptoms’ work to date. The grotesque is unable to rise above the wash of unimportance, lack of pace, and sheer inadequacy. […] One of the most export-marketable performance companies in Hungary, which boasts a track record of superb shows, The Symptoms seem to have taken an unexpected turn in its search for the way. Let us hope for a promising return.”
(Halász Tamás, Kultúra.hu)
http://kultura.hu/main.php?folderID=1174&ctag=articlelist&iid=1&articleID=310412
“So what did it all boil down? Nothing but cheap and indifferent nonsense. Provocation without a grain of excitement. It is supposed to be Propaganda waging war on Free Speech, which happens to be fast asleep on stage. We are given to understand that our bodies are costumes we wear, and that history is a woman exploited and devoured by men. As the actors by turns holler, sing deafeningly out of tune, and project pieces of text, the spectator sometimes feels an itch to sneak on stage and smack someone across the face. Or alert the consumer protection agency. (What a pity no bluff commando has been set up in the art world.) Meanwhile, the Naked Man (literally) wearing rubber-soled shoes does a dance on wet ground, making noises like a fingernail on a glass pane. I would not be surprised if they personally thanked everyone who sat through this show. I was not one of them.”
(Papp Sándor Zsigmond, Népszabadság)
http://nol.hu/kult/vajon_miert_nincs_bloffkommando_
What really shocked me was the currency of the theme treated here. Propaganda! “It is intended to persuade people and sway their opinion. A tool most often used in politics.” I don’t know to what extent this is intentional or coincidental, or how far relevant to the internal politics of the day in Hungary, but if you are looking for a comparison, it is not going to be difficult to find. This despite the fact that the directors — an Austrian-Dutch duo — are foreigners. Nor is Propaganda! their first work devoted to a subject with implications for politics. On the other hand, a show like this has a longer gestation period than would allow for the assumption that it was inspired by the heavy-handed propaganda communication of the current Hungarian cabinet. In any event, the timing was perfect if you want to look at this way. […] For me, what I could call “slow theater” definitely offers a fascinating and fresh dramatic perspective, and I recommend this example to more than just those with an adventurous spirit. And I am sure from now on I will make a more honest effort to interiorize the attitude of living life slowly. Not cramming my life stock full of errands, rushing from point A to B to make it all fit into my schedule, but taking my time doing whatever I do. This will give me more substantial, quality experiences to be had. I will stop being in a hurry. In fact, I will try to get some more walking done, especially if my destination is just a few blocks away.
(Lóczi Viola, Ma mit láttam)
http://mamitlattam.blogspot.com/2011/03/2011februar-26-2000-trafo-tunet.html An innocent pillow fight versus verbal aggression. An alternative slogan swat team versus political smokescreen. Civic courage versus authoritarianism. Flowers (and flourishes of speech) versus cobblestones. These are some of the dichotomies one could use to characterize the spectacular, weeks-long PR campaign that has ushered in a performance by The Symptoms, which is inspired by the effort to creatively rethink political discourse. “Are you giving it a like?,” the creative masterminds had been asking in forums of all description, including blogs, clips, radio, and television. Indeed, there is something reassuring about the ability of a creative team to mobilize their caucus for a noble cause as ingeniously and effectively as they do. However, the show itself takes a somewhat sharp turn away from this insinuated political agenda. The director duo of Frans Poelstra and Robert Steijn, called united sorry, offer a special brand of theater — to audiences equipped with special receptors. A radical piece by any standard, including that of the contemporary Hungarian stage, Propaganda! rolls out civilian existence, long silences, seemingly insignificant details, and the abstract, inaccessible privacy of texts against a backdrop of an airy, virtually empty space (designed by Szirtes Attila). A few microphones, pillows, technician’s boxes, a computer screen, a banner of text spread overhead like a triptych, and a musician’s den furnished with pillows to stage right — that is all. The performance is bilingual (English and Hungarian). There is no proscenium. The actors enter the stage from a civilian space as their civilian selves, wearing civilian clothes, and attempting to behave as naturally as possible, like ordinary human beings. Nevertheless, there is no shortage of parts that are obviously choreographed and “acted out.” This duality is a markedly conceptualist gesture on the part of the directors.
The show makes no secret of interludes that have a merely auxiliary function or one of segueing from one scene to the next. In other words, theater is not being idealized. The actors have no qualms about messing around adjusting a microphone for painfully long seconds. The music — for whatever it is worth — is supplied by the actors (Gőz István, Kövesdi László, Szabó Réka, Szabó-Székely Ármin, Szász Dániel, Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre) who, in the absence of instrumentalist proficiency, suffuse it with an inner resonance that not infrequently comes off as piercingly out of tune for the audience outside. There is no story as such, either linear or warped. No story of any kind, then, except for a vague point of narrative departure: “Free Speech,” impersonated by Vadas Zsófia Tamara, stretched out on the floor under an apple-green sheet moaning and puffing into a hidden microphone, is “strangled” by “Propaganda.” The others lay her body in state on white pillows, and each delivers a funeral oration over her — which, like any funeral oration, is of course less about the deceased than about the orator. This is how the funeral orations turn into private confessions and disclosures. Speech, movement, and sheer presence on the stage all go without being reflected upon. Everything that happens has a circumstantial character to it and as such remains inaccessible by any conventional approach. Viewed from this angle, it is all confused, repugnant, and plain boring. It is bcause it all obeys the gesture of demonstration instead of theatrical clichés.
I may be alone with this, but I would not call it a bluff any more than I would call it either good theater or bad theater. For me, value judgments simply do not apply to this performance.
Watching Propaganda! is a little like slipping into another state of mind altogether, or into hypnosis for that matter. It makes you feel like you are floating above the stalls groping around in the dim light, possibly eavesdropping on the contemplative, ritualistic proceedings of a strange company of initiates for a stretch of a good 80 minutes. It is slow theater, as the creators put it. So much so in fact, that the pace is even more leisurely than that of true relaxation — a state that is all-too-rare in our daily lives. This in turn inexorably entails a change in perception whereby the unimportant seems to be amplified and each detail stands out in sharp relief.
To be sure, it is in every way a bizarre and disconcerting experience to be faced with sheer civilian existence on stage — with the nerve to bring to stage whatever is truly ordinary, civilian, banal, and therefore utterly meaningless; to observe apparently senseless fumbling, listen to kitchen philosophy, and be confronted by surrealistic fantasies and absurd dreams. Presented to the spectator looking in from the outside, all this comes off as annoyingly crumbly and facile, because he is unable to make any connection on a personal level. These are other people’s stories, not our own. They are simplistic, two-dimensional dreams, confessions, and feelings that often fail to hold any interest for the audience. Yet the very simplicity and realistic candor endows the gesture of demonstration with an uncanny effect as it forces you to unwittingly observe similar experiences of your own well up inside you, or to search for such experiences within. Paradoxically, thus, the performance does manage to force a confrontation with the self. Moreover, it makes you imagine what it would be like to rise from your seat, lurch onto the stage, and tell your own private story or dream. Your own bare-bones experience. Last but not least, the play may make you realize once again how manipulative, illusory, and artificial theater is, precisely because you feel that natural, civilian existence is out of place on stage, where only what is acted out or “feigned” can pass as being natural.
This is not a performance that will find it easy to endear itself to audiences. This much is for certain. Yet it may well succeed in planting a few ideas in people’s heads.
(Králl Csaba, Színház.net)
http://www.szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=35957:ueltess-bogarat&catid=13:szinhazonline&Itemid=16
