Robert on PROPAGANDA! - 1st part | Robert értékelése - 1. rész

We just finished a very emotional premiere of the piece, PROPAGANDA!, by showing it three times in Trafo. Especially the first evening, the reactions were very aggressive. There was hardly any applause, people didn't want to talk with me anymore after the performance and we got some very aggressive negative reviews. Fortunately there were also positive reactions, by people who were touched, although they didn't know what the piece was about, and by people who found it highly political what we did. They could relate our performance with the current political situation and they discussed our reflections on how to protect ourselves against the current propaganda.

I am still quite in shock about what happened. Some people felt insulted by what they saw, as if we wanted to destroy something, which they believed in. They considered our deconstruction of the tools of propaganda by taking away the seductive surface of the theatrical illusion not as a political statement, but as a provocation towards a public that is interested in this kind of illusionistic theatre.

When I would have performed it myself, perhaps I even could enjoy such reactions, as a consequence of my work, but now in the position of a guest director, I felt myself in an awkward situation. Had I lead the performers of the Symptoms in a direction, they didn't want to be in? I didn't allow them to dance, act and entertain in a way they always did, and now the critics were saying that what they were doing instead, was really nothing.

What did provoke such strong reactions? Is it the refusal to identify with the situation in which propaganda kills free speech, and we must listen to all the personal speeches in front of a mike at her funeral. Was it the fact that I consider propaganda as something masculine and free speech as something female. Or was it just the effect of looking into the silence, looking to moments in which nothing happened on stage, and the audience-members had to look inside themselves. How does it come that some people call it funny and witty, while others accuse me, that we take everything too serious.

By taking the applause at the end, I had to laugh when I felt so much anger in the space against us, as if we had dome something wrong to them. And the only thing I tried to do, was to show how we could be as honest as possible on stage about our own positions towards the item of propaganda. I discovered for myself, that I only can reach this kind of honesty, when I let go of my fears or my own sentiments- like victimizing yourself.

Now with a little distance, I am quite happy with what happened, because it doesn't make only clear how I want to look at the things, but it reveals also what the angry audience wants to see in theatre. So here, the clash starts what we want to propagate on stage... (to be continued) 

Végetért a PROPAGANDA! érzelmileg túlfűtött bemutatója, az előadást háromszor játszottuk a Trafóban. Különösen az első este értek agresszív reakciók. Alig volt taps, az emberek nem akartak velem szóba állni előadás után, és néhány elutasító kritika is megjelent a darabról. Szerencsére kaptunk pozitív visszajelzéseket is, olyanoktól, akiket megérintett az előadás, még ha nem is tudták, miről szól, és olyanoktól, akik nagyon politikusnak találták, amit csináltunk. Az előadást össze tudták kapcsolni a jelenlegi politikai helyzettel és reflektáltak az általunk megfogalmazott gondolatokra azzal kapcsolatban, hogy hogyan védekezzünk a jelenlegi propagandával szemben.

Még mindig sokkolnak a történtek. Néhányan kifejezetten személyük elleni támadásként élték meg a látottakat, mintha le akartunk volna rombolni valamit, amiben hisznek. Amikor úgy dekonstruáltuk a propaganda eszközeit, hogy a színházi illúziót megfosztottuk csábító felszínétől, akkor azt nem politikai állításként értelmezték, hanem a közönséggel szembeni provokációként. Egy olyan közönséggel szemben, akiket az ilyesfajta illuzionista színház érdekel.

Ha én magam szerepeltem volna benne, talán még élveztem is volna ezeket a reakciókat mint munkám velejáróit, de vendégrendezőként kellemetlen helyzetben éreztem magam. Olyan irányba vezettem volna a Tünet Együttes tagjait, amit ők nem akartak? Nem engedtem meg nekik, hogy úgy táncoljanak, színészkedjenek és szórakoztassanak, ahogy mindig is szoktak, és most a kritikusok azt vetik a szememre, hogy amit ehelyett csinálnak, az semmi.

Mi váltotta ki ezeket a heves reakciókat? Az elutasítás azzal a helyzettel szemben, hogy Propaganda megöli Szabad Beszédet és nekünk meg kell hallgatnunk a szereplők beszédeit, melyeket a temetési szertartásán egyenként elmondanak a mikrofonállvány előtt? Vagy az a tény, hogy én a Propagandát valamiféle férfias dolognak fogom fel, a Szabad Beszédet pedig nőiesnek? Vagy mindezt csak a csendbe-nézés váltja ki, azok a pillanatok, amikor nem történik semmi a színpadon, és a nézőknek önmagukkal kell szembesülniük? Hogyan lehet, hogy egyesek humorosnak és szellemesnek tartják az előadást, míg mások azzal vádolnak, hogy mindent túl komolyan veszünk.

A végén a tapsnál nevetnem kellett, amikor éreztem, milyen düh feszül nekünk a térben, mintha valami rosszat tettünk volna a közönséggel. Pedig csak azt próbáltam megmutatni, hogyan képviselhetjük a lehető legőszintébben a propaganda témájával kapcsolatos álláspontunkat a színpadon. Felfedeztem, hogy csak akkor érhetem el ezt az őszinteséget, ha megszabadulok félelmeimtől és érzelmeimtől – például attól, hogy áldozatként lássam önmagam.

Most, egy kis idő elteltével, boldog vagyok a történtek miatt, mert ezáltal nemcsak az válik világossá számomra, hogy én hogyan akarok a dolgokra tekinteni, hanem az is, hogy a dühös közönség mit vár el a színháztól. És itt nyílik meg a szakadék azzal kapcsolatban, hogy mit akarunk a színpadon propagálni. (folytatás következik)